[LAP TETEJÉRE]

Bevezető

A Dán Királyság Észak-Európában, egyetlen szárazföldi szomszédjától, Németországtól északra, Svédországtól délnyugatra, Norvégiától pedig délre fekszik. Bár nem a Skandináv-félszigeten helyezkedik el, kulturális öröksége miatt mégis a skandináv országok közé sorolják, melyek közül a legkisebb és legdélebbi fekvésű. A Jütland-félszigetet és több mint 400 kisebb-nagyobb szigetet foglal magába, amelyek közül 76 lakott. Legnagyobb szigetei Fyn, Sjælland és Bornholm.

[LAP TETEJÉRE]

Régiók

 

 

 

 

 

 

[LAP TETEJÉRE]

Történelem

[LAP TETEJÉRE]

Viking-korszak

Dánia neve, Danmark a dánok markját, őrvidékét jelenti, mely szó fokozatosan az egész ország nevévé vált. Dánia szívét, Jütlandot a korai középkorban Dél-Schleswig meddő földjei teljesen elvágták a déli szomszédoktól, a szászoktól és a szlávoktól. A dánok előszeretettel és nagy tehetséggel közlekedtek a tengeren, így hódításaik iránya délnyugaton a fríz és frank partok felé, nyugaton pedig Anglia felé irányult. Godfred dán király már a 9. század elején megpróbálta megszerezni Nagy Károlytól a fríz partvidéket, s ezzel védekezésre késztette a császárt, aki ennek megfelelően átfogó tervet dolgozott ki, ő és utódai ezt követték. Halála után Franciaországot belső viszályok gyengítették, s ezt a dán vikingek habozás nélkül kihasználták: 834-ben lerohanták Friesland gazdag kereskedelmi központját, Dorestadot, amelyet a tengerparti védelmi rendszer sem védett meg. Az első támadást több követte, de Dorestad végső pusztulását nem a vikingek okozták, hanem a természet: 864-ben szökőár pusztította el a várost és térítette el a vízi útként szolgáló Rajna medrét. A frank birodalmat 843-ban a verduni szerződésben felosztották, ami a vikingeknek kitűnő lehetőséget szolgáltatott az újabb támadásokra, megszállásra. Mikor már Párizst fenyegették, Kopasz Károly arra kényszerült, hogy a dánoknak danegeldet, hadisarcot fizessen, vagyis megvásárolja a viszonylagos békét. Miután Angliában Nagy Alfréd sikeresen védekezett a vikingek ellen, azok inkább a kontinenst választották újabb rablóhadjáratuk színhelyeként, és 878-tól kezdődően tizenhárom éven keresztül módszeresen végigdúlták Franciaországot, Flandriát, Belgiumot és Németország északi részét. Bár a franciák 881-ben Saucourt-nál győzelmet arattak a dánok felett, ezt nem tudták kiaknázni, és Kövér Károly újra danegeldet fizetett. A viking hadjáratnak a 892-es pestisjárvány vetett véget, de 896-ban újra megjelentek a Szajnán, s ekkor már nem a fosztogatás volt a céljuk: tudatos erőfeszítéseket tettek a gyarmatosításra.

[LAP TETEJÉRE]

A Danelag

Angliában a dán beáramlás 835-ben kezdődött. Mivel a wessexi királyság elleni hadjáratuk sikertelen maradt, portyáikat inkább Kelet-Anglia irányába, s onnan északra folytatták. Állandó összeütközésbe kerültek a Dél-Angliában uralkodó királyokkal, sőt Nagy Alfréd is kénytelen volt danegeldet fizetni, hogy időt nyerjen. De 878 tavaszán döntő vereséget mért a vikingekre, s 886-ban Londont is felszabadította. Halála idején Dél-Anglia szabad volt, a Temzétől északra pedig a dán törvény alatt álló terület, a Danelag (angolul Danelaw) feküdt, amely ellen Alfréd utóda, I. Edward sikeres háborút folytatott. Ő és fia, Athelstan szinte kiszorította a dánokat Anglia területéről, így az ország életében aránylag békés időszak következett, amely a gyönge és határozatlan II. Ethelred trónralépésével ért véget. A vikingek újraindították portyáikat, s a helyzet olyan súlyossá vált, hogy 991-től az angolok ismét nagy összegű danegeld fizetésével váltották meg a békét. Gügye Ethelred parancsára 1002. november 13-án az angolok legyilkolták az országban élő összes dánt. Az áldozatok között ott volt Villásszakállú Sven dán király nővére és több családtagja. A dánok több büntető hadjárata és rablóportyája után 1013-ban Sven gyors és sikeres hadjáratot folytatott Anglia ellen, és az ország egyeduralkodója lett, de 1014-ben hirtelen meghalt. Az angolok visszahívták a Normandiába menekült Ethelredet, akinek fia, Vasbordájú Edmund sikeres támadásokat indított a vikingek ellen, akiket Sven fia, Nagy Knut vezetett. Ethelred halála után Edmund lett a király, és egyezséget kötött Knuttal, melynek értelmében Wessex Edmundé lett, Anglia többi része Knuté. Edmund röviddel később hirtelen meghalt, s Wessex is a dánoké lett. Knut számára Anglia független királyság volt, ezért a viking flotta nagy részét hazaküldte, de a harcosoknak az addigi legnagyobb összegű danegeldet fizette. Oxfordban nemzetgyűlést hívott össze, ahol megegyeztek az új alkotmányban, amely a régi angol jogon alapult. Knut bátyja halála után Dánia trónját is elfoglalta, majd összetűzésbe került a norvégokkal, melynek folyományaként kiterjesztette hatalmát Norvégiára is. Nagy Knut volt Anglia legjelentősebb dán uralkodója, aki jó kapcsolatokat ápolt az egyházzal, másrészt bizonyította, hogy uralkodása az angol nemzeti kormányzás folytatása. Nemzetközileg is sikeres politikát folytatott, védte és támogatta az országán áthaladó zarándokokat, valamint jó kapcsolatokat épített ki Európa uralkodóival. Nagy Knut halála után 1035 és 1037 között zavaros időszak következett, majd fia, Nyúllábú Harald lett a király. Hirtelen halála után Knutnak és Ethelred özvegyének, Emmának a fia, Hardaknut (vagy Hardeknut) foglalta el a trónt, aki viszont elveszítette Dániát, ugyanis azt a norvégok foglalták el. Hardaknut 1042-ben meghalt, állítólag halálra itta magát egy ünnepélyen. Örökösévé féltestvérét, Ethelred és Emma fiát, az angolszász Hitvalló Edwardot tette. Hardaknut halálával véget ért ugyan a dán uralom, de nem értek véget a viking portyák. A normann hódítás után három évvel a dánok újra nagy erőkkel támadták Angliát, de Hódító Vilmosban emberükre akadtak. Vilmos semmit sem kímélve a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, hogy megakadályozza a betolakodók támogatását. Később a normann uralkodó kiegyezett a dánokkal, s azok elhagyták Anglia területét. Még egy kísérlet történt a szigetország megtámadására 1085-ben, akkor egy dániai lázadás hiúsította meg a viking flotta indulását. Angliát ezután többé nem fenyegették a vikingek.

[LAP TETEJÉRE]

A középkori Dán Királyság

A mai Dánia területén sokáig több kisebb királyság létezett. 980 körül Kékfogú Harald egyesítette ezeket a királyságokat. Ugyanebben az időben egy német misszionárius tett nála látogatást, aki – a legenda szerint – túlélte a tűzpróbát, így győzve meg a királyt, hogy térjen keresztény hitre. A régi skandináv mitológiát felváltó új vallás előnyös volt Harald számára. A keresztény hit felvétele a Német-római Birodalom támogatását is biztosította, emellett jó ürügyet adott arra, hogy Harald megszabaduljon ellenfeleitől, akik a régi hit szellemében éltek. Az egyház stabil közigazgatási rendszert is jelentett, melynek segítségével a király sokkal hatékonyabban kormányozhatta országát. I. Knut 1035-ben bekövetkezett halála után Anglia kikerült a dán fennhatóság alól, Dániában pedig zűrzavaros időszak vette kezdetét. A vikingek Norvégiából többször megtámadták az országot. I. Knut unokaöccse, Svend Estridsen helyreállította a királyi hatalmat és jó kapcsolatot ápolt a brémai érsekkel, aki akkoriban egész Skandinávia érseke is volt. A 12. század elején Dánia az önálló skandináv egyházkerület központja lett. Nem sokkal később Svédország és Norvégia is megalapította Dániától független érsekségeit. A század közepe nehéz időszak volt Dánia számára, az országban polgárháború dúlt. Végül Nagy Valdemár ragadta magához a hatalmat, megerősítette az országot és újjászervezte a közigazgatást. Absalonnal, roskilde püspökével tulajdonképpen újra felépítette Dániát. 1167-ben Absalon erődöt építtetett egy Havn nevű faluban, amit ekkortól kezdtek Koppenhágának hívni (dánul København). Valdemár és Absalon Dániát a Baltikum meghatározó országává tette, mely később kereskedelmi és területszerző háborúkat vívott a Hanza-szövetséggel, Holstein hercegeivel és a Német Lovagrenddel. Valdemár és utódai több „keresztes háborút” indítottak új területek reményében, például Észtország ellen. A legenda úgy tartja, hogy a dán zászló, a Dannebrog 1219. június 15-én, a Lyndanisse-i csatában a mennyből hullt alá, erőt és reményt adva a vesztésre álló dán hadaknak, melyek végül megnyerték a csatát. A középkorban erős szövetség alakult ki a korona és az egyház között. Az országban templomok ezrei épültek. A 12. században a gazdaság a nagy haszonnal járó hering-kereskedelemnek köszönhetően virágkorát élte, ám a 13. század rengeteg nehézséget hozott, a királyi hatalom átmenetileg összeomlott. A dán királyok nehezen tartották fenn hatalmukat az ellenálló nemességgel és egyházzal szemben. Sokáig a pápa és a király között is feszült volt a viszony. A 13. század végére a királyi hatalom jelentősen meggyengült, a nemesség az uralkodót egy kiváltságlevél kiadására kényszerítette, amit ma az első dán alkotmányként tartanak számon. Az 1227-es bornhövedi csatát követően Dánia meggyengülése mind a Hanza-szövetségnek, mind Holsteinnek kedvezett. A holsteini hercegek a királytól kapott hűbérbirtokok révén az ország nagy részére kiterjesztették uralmukat, a királynak pedig pénzt adtak kiadásai fedezésére. Ennek következtében 1320-ra a király a Dánia nagy részét birtokló hercegek bábjává vált. Az 1330-as és 1340-es évekre az országot fel is osztották egymás között. Skåne egy időre a svéd királyé lett. 1340-ben Valdemar Atterdag lett Dánia királya. Tehetséges politikus volt, a hercegeket egymás ellen fordította s így visszaállította Dánia régi egységét. Az országot ekkoriban elérő nagy pestisjárvány is a segítségére volt. 1360 utáni területszerző kísérletei a Hanza-szövetséggel való összetűzéshez vezettek. A szövetség súlyos vereséget szenvedett Gotland elvesztésével, mert Visby, egy fontos kereskedőváros is a szigeten volt. A Hanza-szövetség és Svédország Dánia elleni szövetsége kezdetben kudarcra volt ítélve, mert a dánok elfogtak egy Hanza-flottát és csak magas váltságdíj ellenében adták azt vissza. Ám a jyllandi nemesség fellázadt a balti területszerző háború költségeit fedező magas adók miatt, a király pedig 1370-ben száműzetésbe kényszerült. Ezután az Øresund erődei a Hanza-szövetség birtokába kerültek.

[LAP TETEJÉRE]

A kalmari unió

1375-ben Valdemar Atterdag lánya, I. Margit került a trónra. A dán és norvég korona egyesítésének reményében VI. Haakon norvég királyhoz adták feleségül. Mivel Haakon rokonságban állt a svéd királyi családdal, Svédország bevonását is tervezték. Eredetileg Margit fia, III. Olaf uralta volna a három királyságot, ám annak 1387-ben bekövetkezett halála miatt Margitra hárult ez a szerep. Az 1397-ben megalakult Kalmari unió keretében egyedül, de nagy szakértelemmel kormányozta Dániát, Norvégiát, Svédországot, Feröert, Izlandot, Grönlandot és a mai Finnország területét. Utódja, Pomerániai Erik nélkülözte I. Margit tehetségét, az unió felbomlásáért közvetlenül felelős volt. Ennek ellenére az uniónak még mindig voltak támogatói, így az 1440-ben trónra kerülő Bajor Kristófot mindhárom országban királlyá választották, Skandinávia pedig ismét egyesült. A svéd nemesség egyre elégedetlenebb volt a dán vezetéssel, az unió pedig már csak jogilag létezett, gyakorlatilag megszűnt. 1513-ban II. Keresztély lett Dánia királya (a svéd trónt 1520-ban szerezte meg). Állítólag azt mondta, hogy „ha a kalap a fejemen látná a gondolataimat, levenném és elhajítanám”. Ez nyilvánvalóan fondorlatos, machiavellista politikáját szimbolizálja. Az unió megerősítésének reményében legyőzte Svédországot, az 1520. november 7-e és 10-e közötti stockholmi vérfürdő során pedig a svéd unióellenes liga mintegy száz vezetőjét végeztette ki. A vérfürdő véget vetett a skandináv egység reményének. Miután Svédország 1521-ben végleg kivált a Kalmari unióból, Dániában és Norvégiában polgárháború tört ki, emellett pedig a reformáció is teret hódított. A dolgok rendeződése nyomán a dán államtanács meggyengült, a norvég államtanács pedig megszűnt. A két ország 1536-ban Dánia–Norvégia néven perszonáluniót alakított. Norvégia megtartotta saját törvényeit, bizonyos intézményeit, pénzrendszerét és hadseregét. Mivel Norvégia öröklött királyság volt és független Dániától, a királyoknak fontos volt, hogy dán uralkodókként norvég királyokká is válasszák őket. A perszonálunió 1814-ig állt fenn.

[LAP TETEJÉRE]

Az újkori gyarmatosítások időszaka

A 16. században Dánia meggazdagodott. Ezt az tette lehetővé, hogy az Øresund mindkét partja az országhoz tartozott, így a szoroson áthaladó hajóktól adót tudtak beszedni. A Lengyelországból Hollandiába és Európa más országaiba irányuló gabonaexport a sokszorosára nőtt, a dán uralkodók pedig minden lehetőséget megragadtak, hogy hasznot húzzanak belőle. A dán gazdaságon a németalföldi szabadságharc is sokat lendített, mert rengeteg holland menekült érkezett az országba, akik korábban Európa gazdaságilag legfejlettebb területén éltek. Ez elősegítette a társadalom modernizációját és hozzájárult a Hollandiával való kereskedelmi kapcsolat kialakulásához is. Ekkoriban Dánia viszonylag erős országnak számított. A 16. századi európai politika nagyrészt a katolikusok és protestánsok küzdelméről szólt, ezért elkerülhetetlen volt, hogy Dánia, egy erős, egységes lutheránus állam egy esetleges nagy vallásháború részesévé váljon. Az 1620-as évek elején a harmincéves háborúban a protestáns államok vesztésre álltak, ezért Dániát kérték fel „a protestáns ügy megmentésére”. IV. Keresztély számára a németek elleni katonai beavatkozás kudarc volt, ráadásul Svédország később több sikerrel járt a dánoknál. Ennek ellenére IV. Keresztélyt az egyik legjelentősebb dán királyként tartják számon. Hatvan évig, 1588-tól 1648-ig uralkodott, a nép emlékezetében pedig – az általa kezdeményezett építkezések és városalapítások miatt – a királyi trónon ülő építészként él. Dánia számos híres épülete az ő uralkodása idején készült. Halála után Dánia katasztrofális háborút vívott Svédországgal. A rendkívül hideg 1658-as tél lehetővé tette, hogy X. Károly Gusztáv svéd király seregei átkeljenek a befagyott Kis- és Nagy-Bælten. A svédek ezután Koppenhága felé meneteltek, Dániától pedig gyors békét csikartak ki a város megkíméléséért cserébe. Az 1658. február 26-án megkötött roskildei béke értelmében a három leggazdagabb dán tartomány, Skåne, Halland és Blekinge Svédországhoz került. A svédek elleni vereség nyomán III. Frigyes meggyőzte a nemességet, hogy csökkentsék hatalmukat és adják fel adómentességüket. Így Dániában is kialakult az abszolút monarchia. Az országgyűlést feloszlatták és több évszázadon keresztül nem is hívták össze. Ezalatt az idő alatt a hatalom Koppenhágában összpontosult. A kormányzat hierarchikusabbá vált, középpontjában a király állt. Az államapparátust a királyi tisztviselők és a bürokraták egy csoportja irányította. A régi nemesség nem támogatta ezt a rendszert, mivel befolyásuk jelentősen csökkent. A kormányzati mechanizmust és a törvényeket modernizálták. 1683-ban a tartományok saját törvényeit az egész országban hatályos törvényekre cserélték, melyeket a Danske lov 1683-ban gyűjtöttek össze. Kezdeményezés született a súlyok és más mértékegységek szabványosítására valamint a megművelt földek felmérésére és egy földhivatal felállítására. A felmérés lehetővé tette, hogy az adót – ami hozzáadódott a királyi földekből származó jövedelmekhez – a föld tulajdonosától közvetlenül szedjék be. Ebben az időszakban az ország népessége egyenletesen növekedett: 1660-ban (amikor több tartomány Svédországhoz került) 600 000-en, 1720-ban pedig 700 000-en éltek az országban. Dánia népessége 1807-ben már 978 000 fő volt. A mezőgazdaság egyeduralmának megtörésére tett kísérletek nem jártak sikerrel. Ipar – Koppenhágán kívül – szinte alig létezett Dániában. A 17. század végére kialakult minimális ipar is csak a hadsereg ellátását szolgálta. A kivitel legfontosabb célországa Hollandia volt. A nemesség száma nagyjából 2000 fő volt, ám az ők birtokolták az ország földjének majdnem felét. Vidéken az irányítás még mindig a földesurak kezében volt, időnként viszont királyi megbízottak felügyelték a törvények betartását. 1733-ban bevezették a jobbágyságot, amivel a vidéki mezőgazdasági munkásokat szülőhelyükhöz kötötték. Ez azt jelentette, hogy a földesúr engedélye nélkül nem hagyhatták el azt a birtokot, ahol megszülettek. Célja elvileg a milícia megszervezése volt, ám a jobbágyok olcsó munkaerőt is jelentettek. Az új, liberálisabb szellemiségű koppenhágai polgárság kezdeményezésére a jobbágyságot 1788-ban eltörölték. A 18. század végén széleskörű mezőgazdasági reformokat hajtottak végre. A régi típusú háromnyomásos gazdálkodást eltörölték, a kisebb földeket a nagyobb birtokokba olvasztották be. A 18. század folyamán a dán gazdaság – mivel Európában megnőtt az igény a mezőgazdasági termékekre – különösen jól teljesített. A dán kereskedelmi hajók jelenléte Európában és az észak-atlanti térségben hozzájárult a karibi és észak-atlanti területeken történt dán gyarmatosításhoz is. A dán középosztályban egyre nagyobb teret nyert az új etikett és a felvilágosodás. Ennek eredményeképp megnőtt az érdeklődés a személyi szabadság iránt. A 17. és 18. század folyamán működő cenzúra a 18. század utolsó tizenöt évében jelentősen enyhült. Ezzel egyidőben egyfajta dán nacionalizmus alakult ki: a királyi udvar német és norvég tagjai ellen nőtt az agresszió, nőtt a dán nyelv és kultúra iránti büszkeség, végül pedig törvényben tiltották meg „idegenek” kormányzati tisztségviselését. A németek és dánok közötti ellenségeskedés a 18. század közepe óta egyre erősödött. A dán állam a felvilágosult abszolutizmus mintája lett. 1784 és 1815 között az egész országban felszámolták a jobbágyságot, a parasztok többsége földbirtokos lett. Bevezették a szabad kereskedelmet és az általános közoktatást.

[LAP TETEJÉRE]

Gyarmatosítás

A 17. és a 20. század között Dánia számos gyarmatot hozott létre Skandinávián kívül. Az észak-atlanti területeken ilyen gyarmat volt Grönland és Izland. Az Európában uralkodóvá váló merkantilista szemlélet jegyében IV. Keresztély volt az első uralkodó, aki fontosnak tartotta a tengeri kereskedelem szerepének növelését. Az első dán gyarmatot 1620-ban alapították az indiai Tranquebarban. A Karib-térségben 1671-ben Saint Thomas, majd 1718-ban Saint John szigetén alapítottak gyarmatot, 1733-ban pedig Saint Croix-t vették meg Franciaországtól. Tranquebar és más kisebb indiai gyarmatok mintegy kétszáz évig voltak Dánia kezében. Tranquebarban volt a Dán Kelet-indiai Társaság központja is. A Dán és Svéd Kelet-indiai Társaság legjobb időszakában több teát importált, mint a Brit Kelet-indiai Társaság – a szállítmány 90%-át pedig Nagy-Britanniába csempészték be, ami rengeteg hasznot hozott a két szervezetnek. A napóleoni háborúk idején azonban mindkét szervezet összeomlott. Dánia több új gyarmatot és erődítményt hozott létre Nyugat-Afrikában, elsősorban rabszolgakereskedelem céljából.

[LAP TETEJÉRE]

Dánia a 19. században

A fejlett dán gazdaság összeroppant a napóleoni háborúk kiadásai és veszteségei alatt. 1801-ben a brit flotta megtámadta Koppenhágát, ami a dánok franciákkal való szövetségéhez vezetett. A britek 1807-ben ismét Koppenhágát bombázták; az eseménynek civil áldozatai is voltak. A dán flottát elfogták és Nagy-Britanniába vitték, melynek nyomán kitört az úgynevezett ágyúnaszád-háború. Az 1814-ben megkötött kieli béke értelmében Norvégia jutalomképpen Svédországhoz került, mert Svédország a győztes oldalon állt. Ám a norvégok fellázadtak, kikiáltották függetlenségüket és Keresztély Frigyes koronaherceget (a későbbi VIII. Keresztélyt) királyukká választották. Egy Svédországgal vívott rövid háború után azonban le kellett mondania, hogy egy svéd–norvég perszonálunióban Norvégia megtarthassa autonómiáját. Ebben az időben Dánia a szó legszorosabb értelmében csődbe jutott. A kereskedők elmenekültek, az emberek élete nélkülözéssel telt. Érdekes módon ezt az időszakot a dán szellem aranykorának is nevezik. Az irodalom, a festészet, a szobrászat és a filozófia egyaránt jelentős változáson ment keresztül. Ebben a korban élt és alkotott Hans Christian Andersen író, Søren Aabye Kierkegaard filozófus, Bertel Thorvaldsen szobrász és Nikolaj Frederik Severin Grundtvig pedagógus és lelkipásztor. Dániában az 1830-as években alakultak ki az első liberális és nacionalista mozgalmak. Az 1848-as forradalmak után, 1849. június 5-én Dánia államformája alkotmányos monarchia lett. A polgárság részt követelt a kormányzásból, VII. Frigyes pedig – elkerülendő a véres forradalmat – engedett akaratuknak. Az új alkotmányban szerepelt a hatalommegosztás és a felnőtt férfiak választójoga. A király a végrehajtó hatalom élén állt, melyet a parlament két kamarájából álló törvényhozás egészített ki; a Folketing tagjait a polgárok, a Landsting tagjait pedig a földbirtokosok választották. Felállították a független bíróságok rendszerét is. 1845-ben az indiai Tranquebart az Egyesült Királyságnak adták el.
A dán király birodalma négy részből állt: Jyllandból és a szigetekből, melyek a szorosabban vett királyságot alkották, valamint Schleswigből és Holsteinből, melyek perszonáluniót alkottak Dániával. A dánok a 19. század kezdete óta úgy tekintettek a két hercegségre, mintha azok az országhoz tartoznának. A két hercegség többségben lévő német lakossága körében viszont egy schleswig-holsteinista mozgalom alakult ki, mely a Dániától való elszakadást tűzte ki céljául. A hároméves háború az 1849-es alkotmánymódosítás miatt tört ki, mely után a korábbi status quo csak a britek és más nagyhatalmak beavatkozásának köszönhetően maradt meg. Dániában komoly vita folyt Schleswig-Holstein hovatartozásáról. A nemzeti–liberálisok Schleswiget Dániához csatolták volna, Holstein pedig szabadon dönthetett volna sorsáról. Ám a nemzetközi események közbeszóltak: 1864-ben kitört a porosz–osztrák–dán háború. Otto von Bismarck a két hercegséget csupán eszköznek tekintette politikai törekvéseiben. A háború után Schleswig-Holstein Poroszországhoz került, Dániának pedig semlegesnek kellett maradnia. A háborús kudarc elkeserítette a dánokat, akiknek újra kellett gondolniuk a világban elfoglalt helyüket. A korábban hatalmas területű ország történelmében Schleswig-Holstein elvesztése volt az utolsó a területvesztések hosszú sorában. Rengeteg gazdag és fejlett terület került Svédországhoz és Poroszországhoz, ezért az embereknek az ország szegényebb részeit kellett fejleszteniük. Jyllandon nagymértékű mezőgazdasági fejlődés vette kezdetét. A nacionalizmusnak egy új fajtája alakult ki, mely a „kisemberek” fontosságát, a vidéki Dánia tisztességét és nagyravágyástól való tartózkodást hangsúlyozta. A dán munkásmozgalom történetének szerves részét képezte az internacionalizmus és a nacionalizmus. A mozgalom akkor került előtérbe, amikor a szociális kérdéseket az internacionalizmussal kezdték társítani. Megerősödését a szocializmus eszméje és az első Internacionálé – számos ország munkásmozgalmának szövetsége – is elősegítette. A mozgalom vezetője Louis Pio volt, aki 1871-ben, a párizsi kommün megdöntését követően a Szocialisták (Socialisten) című lap munkatársa lett. Írásaiban a dán munkásokat tömörítő – és az ő irányításuk alatt álló – szabad szervezet létrehozása mellett érvelt; emellett 1871. október 15-én létrehozta az Internacionálé dán szekcióját is. A Dániai Munkások Nemzetközi Szövetsége (Den Internationale Arbejderforening for Danmark) a Dán Szociáldemokrata Párt elődszervezete lett. A szervezet egy szövetség és egy politikai párt ötvözete volt, mely sikeresen egyesítette a nacionalista és internacionalista eszméket. Pio úgy vélte, hogy a munkások harca akkor lehet sikeres, ha nemzetközivé válik, mert az internacionalizmus nélkül a haladás elképzelhetetlen. A középosztályt azzal vádolta, hogy határokon átívelő szövetségeket köt, nacionalista retorikáját pedig a munkások elleni fegyverként használja. A dán szekció a magasabb fizetések és szociális reformok érdekében sztrájkokat és tüntetéseket szervezett. Követeléseik teljesen hétköznapiak voltak, de a munkaadókat és a rendfenntartókat ezek is felbőszítették. Az események 1872. május 5-én, a fælledeni csatában értek a tetőpontra: a mozgalom három vezetőjét, Louis Piót, Poul Geleffet és Harald Brixt letartóztatták, majd felségárulás vádjával bebörtönözték. Később mindhárman az Amerikai Egyesült Államokba utaztak, ahol 1877-ben a kansasi Ellis megyében található Hays City közelében szocialista közösséget próbáltak létrehozni – kevés sikerrel.
Dániában az új alkotmány nyomán kialakult politikai helyzet aggasztóvá vált az előkelő rétegek számára, mivel a parasztság rengeteg új joggal rendelkezett. Egyszerű, képzetlen emberek kerültek kulcspozíciókba a hivatásosok helyett. A parasztság a városi liberálisokkal és radikálisokkal kötött koalíciónak köszönhetően végül többségbe került a Folketingben. A Landsting pozícióját erősító alkotmány-módosítások ellenére a liberális Venstre követelte magának a jogot a kormányalakításra, de a király – a végrehajtó hatalom feje – ellenállt. Végül 1901-ben IX. Keresztély engedett és Johan Henrik Deuntzert, a Venstre tagját bízta meg kormányalakítással. Ezzel megszületett a parlamentáris kormányzás hagyománya. Az 1920-as húsvéti válság kivételével 1901 óta még egyetlen kisebbségi kormány sem alakult a Folketingben.

[LAP TETEJÉRE]

Skandináv Monetáris Unió

Dánia és Svédország 1873. május 5-én alapította meg a Skandináv Monetáris Uniót. Pénznemeiket ugyanolyan aranyalapra helyezték és közös árfolyamot hoztak létre. Norvégia – ami akkor Svédországhoz tartozott – 1875-ben lett a szervezet tagja, amikor fizetőeszközét a dánnal és svéddel megegyező aranyalapra helyezte. A monetáris unió a 19. századi skandinavista mozgalom kevés kézzelfogható eredménye közé tartozik. Az unió fix átváltási arányokat és pénzügyi stabilitást hozott, de tagjai továbbra is saját pénznemeiket használták. Bár nem lehetett előre megjósolni, de a stabilitásnak köszönhetően az eredetileg egymástól független pénznemeket a tagországok saját törvényes fizetőeszközeikkel egyenrangúnak ismerték el. 1914-ben az első világháború kitörésével megszűnt a monetáris unió. 1914. augusztus 2-án Svédország felhagyott az aranyalap használatával, így a meghatározott átváltási arány nélkül a szabad pénzforgalom is megszűnt.

[LAP TETEJÉRE]

Dánia a 20. században

A 20. század első évtizedeiben a Venstre és az új Radikális Párt alakított kormányokat. 1915-ben a nők is megkapták a választójogot, 1917. január 17-én pedig Dán Nyugat-Indiát – a mai Amerikai Virgin-szigeteket – az Amerikai Egyesült Államoknak adták el. Ebben az időben több fontos szociális és munkaerőpiaci reformot vezettek be, lefektetve ezekkel a jelenlegi jóléti állam alapjait. Az első világháborúban Dánia semleges maradt, bár az országot így is megviselte a konfliktus. Annak ellenére, hogy a harcok és az ennek nyomán bekövetkező pénzügyi bizonytalanság szinte lehetetlenné tette a kereskedelmet, sokan gazdagodtak meg a háborúból. Németország legyőzését követően a versailles-i béke rendelkezett a schleswigi népszavazások megtartásáról, melynek eredményeképp Észak-Schleswig (Sønderjylland megye, ma Syddanmark régió része) visszakerült Dániához. A király és az ellenzék egy része elégedetlen volt azzal, hogy Carl Theodor Zahle miniszterelnök nem használta ki Németország gyengeségét arra, hogy még több, a porosz–osztrák–dán háborúban elvesztett területet szerezzen vissza. A király és az ellenzék azt akarta, hogy Flensburg városát is visszaköveteljék, a kormány viszont csak azokat a területekre tartott igényt, ahol a dán lakosság volt többségben. X. Keresztély – bízva az emberek támogatásában – feloszlatta a Zahle-kormányt, előidézve ezzel az 1920-as húsvéti válságot. A válság nyomán a király ígéretet tett arra, hogy a jövőben nem avatkozik a politikába. Bár a dán alkotmányt sohasem módosították, a válság óta a dán uralkodók távol maradtak a mindennapi politizálástól. Az 1924-es választáson a karizmatikus Thorvald Stauning vezetésével a szociáldemokraták kerültek többségbe, amit egészen 2001-ig sikerült megőrizniük. A Landsting ellenzéki többsége a jobboldali pártokkal való együttműködésre kényszerítette Stauningot, melynek nyomán a Szociáldemokrata Párt egyre több ember érdekét képviselte. Az 1930-as években sikerült tető alá hoznia egy fontos megegyezést, mely Dániában véget vetett a gazdasági válságnak és hozzájárult a jóléti állam létrehozásához. Annak ellenére, hogy a második világháború kezdetén Dánia kinyilvánította semlegességét és meg nem támadási szerződést kötött a Harmadik Birodalommal, 1940. április 9-én a Weserübung-hadművelet során a nácik megszállták az országot, és 1945. május 5-éig uralmuk alatt tartották. Feröert és Izlandot 1940 áprilisában a britek szállták meg, hogy megelőzzenek egy német inváziót. 1944-ben Izland független köztársaság lett (addig a dán király Izland uralkodója is volt). A csekély dán ellenállásnak köszönhetően a németek viszonylag engedékenyek voltak (bár a Szovjetunió megtámadása után betiltották a Kommunista Párt működését). Az új koalíciós kormány kompromisszumok során keresztül próbálta megóvni a lakosságot a náci uralomtól. A Folketing tovább működhetett, a rendőrség dán irányítás alatt maradt, a náci tisztviselők pedig nem kerültek közvetlen kapcsolatba az emberekkel. Ám a náci követelések egyre nagyobb terhet jelentettek a kormánynak, mely 1943-ban lemondott, helyette pedig a németek vették át az ország irányítását. Ezután egy fegyveres ellenállási mozgalom szerveződött a megszállók ellen. A háború vége felé Dánia egyre több gondot okozott a náciknak, az ország viszont csak a szövetséges erők segítségével vált újra szabaddá. A háború másik fontos eseménye volt 1943-ban a dán zsidók áttelepítése Svédországba a náci deportálások elől. 1948-ban Feröer autonómiát nyert. 1953-ban eltörölték a Landstinget (a parlamenti felsőházat), Grönland is autonómiát kapott, az új alkotmány pedig lehetővé tette a királyi trón nőági öröklését. Tanulva a második világháború eseményeiből és a Szovjetunió jelentette veszélyből, Dánia felhagyott semlegességi politikájával. 1945-ben alapító tagja volt az ENSZ-nek, 1949-ben pedig a NATO-nak (bár eleinte csak Norvégiával és Svédországgal törekedett szövetségre). 1952-ben megalakult az Északi Tanács, mely az észak-európai országok politikáját hangolja össze. Az 1972-es népszavazáson a dánok többsége támogatta az Európai Közösséghez való csatlakozást, melynek az ország 1973. január 1-jén lett a tagja. Azóta Dánia a bizonytalan tagországok közé tartozik, több előterjesztést elutasított, például az Euró bevezetését 2000-ben.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

 

[LAP TETEJÉRE]